A próféták elküldésének másik oka az, hogy általuk fedessenek fel az isteni parancsok (például a napi öt ima, a Ramadán havi böjt, a zakát fizetése, a paráznaság, alkohol vagy szerencsejáték tilalma). Ennek a funkciónak a neve a Küldött-ség. A Korán szerint: „Akik átadják Allah üzenetét, és félik Őt, és nem félnek senki mást Rajta kívül” (Korán, 33:39). Ezen kívül a Mindenható Allah még azt is mondta Mohammed Prófétának (s.a.w.):

„Ó, Küldött! Hirdesd, ami leküldetett neked Uradtól. Ha nem teszed, akkor nem adtad át az Ő Üzenetét. Allah megvédelmez téged az emberektől. Bizony, Allah nem vezeti a hitetlenek népét.” (Korán, 5:67)

A Küldött (s.a.w.) azért küldetett, hogy az emberi élet minden dimenziójáról felvilágosítsa az embereket. Bármiféle hanyagság Allah üzenetének átadásában azt jelentené, hogy az emberiség valamilyen témával kapcsolatban tudatlan marad. Ezért folyamatosan kereste azokat a tiszta szívű embereket, akiknek átadhatná ezt az üzenetet.

Mohammed Próféta (s.a.w.) talán csak néhányszor beszélt az Abu Bakrhoz (r.a.) hasonló embereknek az Iszlámról, mire muszlimok lettek. De az olyan embereknél, mint például Abu Dzsahl, más volt a helyzet. Ahányszor csak találkozott velük, azt mondta nekik: „Tanúsítsátok, hogy nincs más isten, csak Allah, és megmenekültök!” Meglátogatta azokat a helyeket, ahol az emberek összegyűltek, és ugyanígy hívta őket az Iszlámra. Néha vásárokat tartottak Mekkában, és a közeli helyeken, Arafaton, Minában, Muzdalifában. Mohammed Próféta (s.a.w.) minden évben elment ezekre a vásárokra, és kereste azokat, akik kész voltak az üzenet fogadására.

Amikor a mekkai hitetlenek közömbösségét felváltotta a gúnyolódás, majd az elviselhetetlen üldözések, kínzások és gazdasági bojkott, Mohammed Próféta (s.a.w.) maga mellé vette Zaid ibn Harithát, és Taifba mentek. De ennek a városnak a népe is durván bánt vele. A gyerekek az út széléről kövekkel dobálták meg. Mire kiértek a városból, és találtak egy fát, amely alatt megpihenhettek, Mohammed Próféta (s.a.w.) számos sebből vérzett. Felemelte a kezét, és így fohászkodott Urához:

„Ó, Uram, Neked panaszolom el a gyengeségemet, és tehetetlenségemet ezekkel az emberekkel szemben. Ó, kegyelmesek között a legkegyelmesebb, Te vagy az elnyomottak Ura és az én Uram. Kire hagysz engem? Az idegenre, aki ferde szemmel néz rám? Vagy arra az ellenségre, akinek hatalmat adtál felettem? Ha a haragod nem ellenem irányul, akkor nincs miért aggódnom. De sokkal jobban vágyom Kegyelmedre. A Te Tekinteted fényében keresek menedéket, amely bevilágít minden sötétséget, és amely által rendeződnek az ügyek az evilágon és a Túlvilágon, nehogy a Te haragod sújtson engem, vagy a Te elégedetlenséged legyen a részem. A Te bocsánatodért és megelégedésedért könyörgök. Nincs erő és nincs hatalom máshol, mint Nálad.”

Amikor a fohászt befejezte, látta, hogy valaki egy tálcát tett mellé a földre. Addasz, egy ninivei keresztény rabszolga, egy szőlőskertben dolgozott, és látta, ahogy Mohammed Prófétát (s.a.w.) kiűzik Taifból, és kövekkel dobálják. Néhány fürt szőlőt tett egy tálcára, és odahozta neki. Mohammed Próféta (s.a.w.) azt mondta: Allah nevében, és enni kezdett. Addasz meglepődött. Bálványimádók között élt, és most először hallotta ezt a kifejezést. Megkérdezte Allah Küldöttét (s.a.w.), hogy ki ő, és miért jött Taifba. Amikor a választ meghallotta: „Mohammed vagyok, az utolsó próféta, Mekkából”, könnyes szemmel mondta: „Allah küldött, hogy megtaláljalak”, és felvette az Iszlámot.[i]

Mohammed Próféta (s.a.w.) célratörően folytatta küldetését. Ennek eredményeként az őt körülvevő fényudvar egyre nőtt, és a hitetlenek egyre jobban aggódtak: „Ki akarják oltani a szájukkal Allah Fényét, de Allah tökéletesíti az Ő Fényét, még ha nem is tetszik a hitetleneknek. Elküldte az Ő Küldöttét a vezetéssel és az igaz vallással, hogy győzedelmessé tegye minden más vallás fölött, még ha nem is tetszik a hitetleneknek.” (Korán, 61:8-9)

Amikor többet már nem tehetett Mekkában. Mohammed Próféta (s.a.w.) Medinába költözött, és ott folytatta küldetését. Itt másfajta problémákkal kellett szembenéznie: az ellenséges érzelmű zsidók közösségével, és később a képmutatókkal, akik az ellenséggel szövetkeztek.

Küldetésének huszonharmadik évében kezdte érezni, hogy élete lassan a végéhez közeledik. Addigra már többször elvégezte az umrát, a kisebb zarándoklatot, de még sosem végezte el a Hadzsot, a nagyobb zarándoklatot. Ezt életének utolsó évében tudta megtenni. Ekkor, Arafat hegyének lábánál mondta el társainak azt a beszédet, amely később az Utolsó Beszéd néven vált ismertté. Ebben hangsúlyozta, hogy a csalás és a kamatalapú ügyletek tilosak, és hogy a nőknek vannak elidegeníthetetlen jogaik, és beszélt a családi kötelékekről, valamint a törzsek és népek közötti kapcsolatról is.

Hatalmas tömeg hallgatta őt könnyek között. Beszéde közben gyakran megkérdezte őket, hogy átadta-e nekik Allah üzenetét. Minden egyes igenlő válasznál az ég felé emelte mutatóujját, és azt mondta: „Ó, Allah, légy a tanúm!”[ii] Az isteni szolgálat mély tudatosságában talán arra gondolt: „Allah azért küldött el engem, hogy a küldött kötelességét elvégezzem. Ahogy az emberek most tanúsítják, hogy elvégeztem ezt a feladatot, remélem, Uram is úgy tekinti, hogy megtettem, amit tennem kellett”. Tökéletesen elégedetten készült fel arra, hogy Allahhal találkozzék.

[i] Ibn Hisham, Sira, 2:60-63; Ibn Kathir,, Al-Bidaya, 3:166.
[ii] Ibn Maja, „Manasik,” 84; Abu Dawud, „Manasik,” 56.